Szabó István vallomása önmagáról, a diákokról, és a történelem iránti vonzódásáról

A kedves, köszöntő sorok Szabó István pedagógusnak szóltak nyugdíjba vonulása alkalmából. Nem kell messzire menni, ha a tanító gyermekkorát kutatjuk, hisz Babótról származik. A községben található, több száz éve gyökeret eresztett királyfa tövében szívta magába a történelem szeretetét, ahova gyakorta összegyűltek az iskolástársak. A kapuvári gimnáziumban továbbtanuló diákot kiváló tanárok vették a szárnyaik alá, s köztük Bertók Kálmán erősítette meg végérvényesen a tanulóban a múlt iránti érdeklődését. Szabó István egy évig Hövejen oktatta a nebulókat, miután a ‘70-es években a Győr megyei gyermek és ifjúságvédő intézet akkor létesülő kapuvári részlegének vezetésére kérték fel. A felelősségteljes posztot betöltő gyermekvédelmi felügyelő elvégezte a győri tanítóképző főiskolát. A családból kiszakadt fiatalok nevelése a későbbi pályafutását is meghatározta, hiszen a tanulók megítélésében az otthoni körülményeiket is figyelembe vette. Szabó Istvánt nyitottsága és ambíciója odáig vezette, hogy megszerezte a történelem tanári diplomát. 1980-ban, mint alapító tag került az akkori kapuvári 3-as számú iskolába, ahol a szakma minden területébe belekóstolt: alsós és felsős napközis nevelő volt, gyakorlati foglalkozásokat vezetett, rajzot is tanított, és 1984-től kinevezték gazdasági igazgatóhelyettesnek. A nyugdíjba vonult pedagógus a szerteágazó tevékenységeket így kommentálta: mindig az adott feladat kívánalmainak próbált maximálisan eleget tenni. A következő jelentősebb váltás 1989-ben következett, amikor a rendszerváltás küszöbén megválasztották igazgatónak. Az akkori törvények szerint az iskola belügye volt az igazgató személyének jelölése, ezért kívülről senki sem szólhatott bele, így a tantestület javaslatára született meg a döntés. Ötéves mandátumának lejárta után újabb bizalmat kapott az iskola vezetésére, de a tízéves periódus után természetesnek vette a “vérfrissítést”. - Szerencsém volt, hisz mindig olyan kollégákkal voltam körülvéve, akikkel az iskoláért és egymásért dolgoztunk - mondta a beszélgetőpartner, s ennél a pontnál nemcsak az intézményben tanítókra gondolt, hanem valamennyi olyan munkatársára, akivel bármi módon kapcsolatba került. - A szülőket ki ne felejtsem, mert rengeteg segítséget kaptam tőlük - folytatódott a vallomás.
Az oktatási  intézmény 1990-ben vette fel a legnagyobb magyar nevét, akinek szellemisége szinte áthatja a nevelők és a tanulók munkáját. A volt igazgató az Európa kultúráját hosszú időre meghatározó görög szellemiség, valamint a Széchenyi-iskola aulájának felépítése között kapcsolatot vél felfedezni, hisz lépcsőzetes, félkör alakú elrendezésével az ókori színházat idézi. Ha a falak vagy a berendezések beszélni tudnának, sok érdekes és tanulságos dolog hangozna el az utolsó ballagó osztály termében, ahol interjúnk is készült. - Attól vagyunk magyarok, hogy a történelmünket nagyon jól ismerjük, és én ezt meg is követeltem a tanítványaimtól - jelentette ki a helyiséget szentéllyé felmagasztosító tanár. A következetes nevelő most már bevallja: sokszor észrevette a segédeszközt használó diákját, de nem szólt, hanem inkább a fülön csípett tanuló mellé állva akadályozta meg a tudás ilyen módon való pótlását.

A megszólalóhoz és az iskola történetéhez szorosan kapcsolódik, hogy kapuvári üzemek támogatásával létrehozták a Legnagyobb Magyar Alapítványt, mely az idegen nyelvi oktatás és a testnevelés segítését tűzte ki célul. Szabó Istvánnak jelentős szerepe volt a megyei Széchenyi-iskolák találkozójának megszervezésében, mely azóta hagyományosan megismétlődik. A tanár életébe új területként vagy hobbiként lépett be az íjászat, amit szeretne szélesebb körben kiterjeszteni, akár városi szinten. Azonkívül, hogy őseink harci művészetének szeretetével oltja be a gyerekeket, különböző vetélkedőkön versenyezteti a szakkör tagjait. Interjúalanyunk aktív tagja a helyi városszépítő egyesületnek, amelyre ezentúl még több ideje jut.
Szabó István ma már nyugodtan elmondhatja, hogy amit elképzelt magának, azt mind meg tudta valósítani, s ebben biztos hátteret nyújtott családja. Felesége szintén most ment nyugdíjba, de a kétéves Levente és az öthónapos Blanka is számítanak a papára, és a nyolcvanadik évüket meghaladó idős szülők szintén rászorulnak a törődésre és a támogatásra.
“ Nagyon nehéz megszólalni, pedig sokszor álltam itt, de ez most egészen más: kapuzárás, de egyúttal nyitás is, és köszönöm mindenkinek, aki a mai napon itt volt velem.” Kicsit megint visszakanyarodtunk az időben, de csak néhány hetet, mert e mondatok már a kapuvári Széchenyi-iskola évzáró ünnepségén hangoztak el Szabó Istvántól, aki így folytatta: - Azt kívánom, hogy szeressék ezt az iskolát, hisz itt az életre készítünk fel mindenkit. Rend és fegyelem kell ahhoz, hogy az ember sikert érjen el, és képes legyen teljesíteni azokat a feladatokat, amelyeket maga elé kitűz. Az odafigyelés, a szorgalom, és hogy akartuk a sikert, azt gondolom, ez a jövő. Köszönök mindent még egyszer - búcsúzott a pedagógus, aki mindent a történelemnek és a hagyományőrzésnek szentelt alá. Végezetül a tanár úr egyik kedvenc mondásával zárjuk az élettörténetet: Nincs az a gazos kert, amelyben valamilyen hasznos fű ne teremne. Ezt az értéket kell megkeresni a gyermekekben!