Az 1956-os forradalmat a szegénység és a gyűlölet váltotta ki

Az iskolában a gyerekeknek Rákosit úgy emlegették, mint a nép szeretett édesapját, miközben megpróbálták elhitetni mindenkivel, hogy ő az ország nagyvezére. Az emberek 1956-ra azonban megelégelték az egyre több családot nyomorgató szegénységet és a kommunisták tevékenységét.

Az 1942-es beledi születésű Kocsis Lajos mielőtt belekezdett volna az ’56-os események felidézésébe, szakmai pályafutásáról és családjáról beszélt.
Az általános iskolát Beleden, az iparit pedig Csornán járta ki. A helyi termelőszövetkezetnél helyezkedett el, de a tisztes megélhetéshez napi tíz órát kellett dolgoznia. Lovak vasalása és körmözése volt a feladata, ezenkívül vasvázas épületek, szárítók, magtárak összeállításában közreműködött.
– Amit tudtam, annyit adtam – fogalmazta meg az itt töltött huszonöt év lényegét. Amikor átment a temetkezési vállalathoz, sokan megszólták, hogy alja munkát végez: szállítás, sírásás és temetés tette ki a mindennapjait. Tíz esztendő után betelt nála a pohár és úgy döntött, önállósodik. Egyszerű vállalkozóként kezdte, de hamarosan több munkája lett, mint a három irodistát foglalkoztató, győri központból irányított kapuvári temetkezési cégnek. Igen ám, de egész nap sírást, jajveszékelést hallott, hiszen nagyon fáj a hozzátartozóknak. Ezt csak erős idegrendszerű ember bírja ki – kommentálta egykori munkáját a nyugdíjas.
A vállalkozás jól ment, de Kocsis Lajos három gyermeke közül egyikük sem akarta folytatni. Az édesapa tisztában van vele, hogy nem lehet erőltetni egyetlen szakmát sem, ha valakinek egyáltalán nincs hozzá kedve.
Talán a legtöbben Ottó fiát ismerik, aki a csornai városháza humán kabinetvezetője. A fiatalember egy ideig ellátta a családi cég adminisztrációs feladatait, apja ugyanakkor arra figyelmeztette, hogy tanult emberként ennél többre hivatott. A csornai polgármesteri hivatal álláshirdetésére jelentkezett: eleinte háromhavonta hosszabbították a szerződését, de egy év után véglegesítették. Idősebb Kocsis elfogadta fia döntését, mert ma is vallja, hogy a becsületes, szorgalmas munka előbb utóbb meghozza a gyümölcsét.
Riportalanyunk Tünde nevű lánya a soproni járási hivatal vezető tisztviselője. Legkisebb gyermeke szabás-varrást tanult és diplomát szerzett a hűség városában, jelenleg külföldön dolgozik.

A belediek közvetlenül nem érzékelték az 1956-os események súlyát és az ittenieknek komoly megtorlásokat sem kellett elszenvedniük. Riportalanyunk a többi tizenéves fiatal társaságában hordta ki a tanácsházával szemben lévő szövetkezeti irodáról a Lenin- és a Sztálin-szobrot, majd az emlékműveknek a történelemkönyvekből ismert sors jutott: valamennyit összezúzták. Kocsis Lajos úgy emlékszik, hogy az idős Salic Ferencnek nem volt kéznél a gyufája, ezért tőle kérte el, hogy meggyújthassa vele a vörös zászlót. Az elkövető tettéért pénzbüntetést kapott.

Amikor bejöttek az oroszok, minden addigi történés a visszájára fordult. A hatalmat úgy tudták átvenni, hogy lefedték az egész országot – hangzott a visszaemlékezésben. Beleden is láttak orosz harckocsit állomásozni. A lakosság egy része viszont csak azért állt melléjük, hogy megmeneküljön a kommunista gyűlölő nép bosszújától.
Mesélőnk elmondta, hogy kortársai nagyon tartottak az oroszoktól, így a fiatalokkal együtt a munkaképes lakosság nagy része távozott az országból. Kocsis Lajos két bátyja is köztük volt és egyikük Kanadában hunyt el. Beled zsidó lakossága is nagyon megijedt, mert attól tartottak, hogy megismétlődik a holokauszt, ezért egyetlen éjjel valamennyien elmenekültek. Kocsis Lajos úgy emlékszik, csak a Lőwinger Salamon maradt helyben, de őt tisztelték az emberek.
A reggeltől estig szorgalmasan dolgozó embereknek szó szerint lesöpörték a padlását, elvitték a jószágait. A szerényebb körülmények között élő Kocsisékkal szemben lakott a Szalay család (Szalay Antal a Provertha Zrt. tulajdonosa), melynek tagjai már akkor is tehetősebbek voltak. A vindőben tartott zsírt a szomszédhoz menekítették át, és még a hidast is a szegényebb utcabeli udvarán állították fel, bízva abban, hogy onnan nem viszik el a disznókat.
Akkoriban rossz fényben tüntették fel a kulákokat, pedig a kameránk előtt megszólaló nyugdíjas szerint a szorgalmas munkával és takarékoskodással szerezték meg ingó és ingatlan vagyonukat.

Beled különleges település volt már az ’50-es években is. Kocsis Lajos jól emlékszik arra, amikor az ávósok emberei Szilból akarták elcipelni az egyik helyi lakost, de a falu népe kiállt mellette, így megmenekült a lincseléstől.
1956-ban érezhetően megváltozott az emberek hangulata és mindenki a szebb jövőt és azzal együtt a megújulást akarta. A beledi születésű Kocsis Lajos úgy gondolja, az emberek ma szinte ugyanezt várják, vagyis holnap legyen jobb a mánál. Az idős úr szerint ugyanakkor nem elég csak hangoztatni, mert a beteljesülésért tenni is kellene valamit.
– Ma is demokráciáról és szabadságról beszélünk. Így van? Mert az embereknek demokrácia kell, meg szabadság, meg jólét! – fogalmazott, majd így folytatta: A szorgos, dolgos emberek joggal várják el a megfelelő fizetést, melyből eltartják magukat és családtagjaikat.
Hatvannégy év nagy idő az ember életében, és Kocsis Lajosnak is át kellett gondolnia, hogy hányan élnek még Beleden, akik vele együtt átélték az ’56-os eseményeket. Napról napra mindig kevesebben leszünk, akik mesélni tudunk a forradalomról.