A világra nyitott csornai cipésszel beszélgettünk

Boros János az 1960-as évek elején ismerkedett meg az idős enesei suszterral, Tóth bácsival, akinek műhelyébe a hatodikas tanuló előszeretettel járogatott be. Mi vonzotta a fiút? A helyiség hangulata, a cipők és a bőr illata. Az 1965-ben indult  csornai Ktsz-ben sajátította el a szakma alapjait, ami nem volt könnyű, mert nagyon szigorúak voltak a mesterek - emlékezett a kezdetekre a cipész. A szakmunkásvizsgájára női cipőt készített trotteur sarokkal. 1981.április 13-a, péntek azért maradandó dátum az életében, mert ekkor mutatta be  mestermunkáját, ami az eddigi legnehezebben feladata volt: egy angol varrott fehér női lábbeli. Boros János nemcsak akkor, de azóta folyamatosan biztonyítja a cipészmesterségre való rátermettségét. Érdeklődésünkre így reagált: nagyon sokan megkeresték az elmúlt 45 esztendőben, így két-háromezer méretre készített cipőnél tart napjainkban. Ismerik őt Ausztriában, Németországban, de a Bágyogszovátról származó, USA-ban élő  vendégei is felismerték tehetségét, és elküldték Csornára a róla készült videofelvételt. Az elégedett megrendelő lovaglócsizmát húzhatott a lábára, anélkül, hogy előzetesen felpróbálta volna. A mester megjegyezte: nem a javítás jelenti számára a kihívást, hanem az új cipő elkészítése.
Boros János nem örül annak, hogy betört a piacra a műanyag, amit nagyon nehéz javítani, s ráadásul még egészségtelen is. A szintetikus lábbelit szintén rendbe hozza, de a kuncsaftoknak előre megmondja: nem lesz tartós, ezért inkább áldozzanak egy kicsivel többet a csizmákra, a félcipőkre. A mester a kihalástól félti a szakmát, s nem alaptalanul. Az idők során több tanulót is felnevelt, de tudomása szerint egyikük sem űzte tartósan ezt a mesterséget, amiben szerinte az is közrejátszik, hogy évtizedek alatt lehet az összes gépet beszerezni, ezért jelentős befektetést igényel a munka. A másik fontos tényező a kedv és a szeretet, mert ezek nélkül aligha folytatható a hivatás.
Tanulói számtalanszor gyermekcipők ragasztásával, javításával sajátították el a mesterséget, aminek az alapanyagáért a csornai cipész sosem kért pénzt, mondván, ez legyen az ő jutalmuk. Inasok már nincsenek, Boros János viszont “úgy maradt”, vagyis azóta sem kér ellenszolgáltatást a kicsiknek való cipőért. A mester mélyen átérzi az örömszerzést, hiszen öt fiú unokája és azok szülei is hasonlót élnek át, ha más településen ilyen felajánlásban van részük. Megbecsülik és szeretettel gondolnak az adományozóra - jegyezte meg a nagylelkű suszter, aki segítő szándékában még ennél is tovább ment: nem kér pénzt a tűzoltók és a mentősök szolgálati lábbelijéért, valamint húsz éve ingyen javítja a csornai sportegyesület tagjainak edzőcipőit. - Úgy segítem őket, ahogy tudom, meg szeretem is a sportot - mondta az interjúalany. Amikor éppen nem a cipőkkel foglalatoskodik, bármily meglepő is, de a számítógépét nyüstöli, és előszeretettel barangol a Neten. A Világhálón kívül a hazai és a külföldi tájakat látogatja: a hétvégi magyarországi utakon kívül Görögországba, Szlovéniába, Szlovákiába és a Magas-Tátrába is eljutott.
A nyugdíjba készülő, de a szakmát azután is folytató mester csak azt kívánta: minél tovább engedje őt dolgozni az egészsége. Végül eljátszottam a gondolattal: mi lett volna, ha! Tegyük fel, hogy Boros János nem egy rábaközi kistelepülésen látja meg a napvilágot, hanem a Tengerentúlon, és netán ott kezdi el a mesterséget. Lehet, hogy óriási karriert fut be, és üzlethálózatában egyre-másra varrja a hírességeknek a lábbeliket. Kedves, figyelmes modorával és szorgalmával biztos sokra, sőt, jóval többre vitte volna, de neki itt kellett megvalósítani álmait, melyhez további kitartást kívánunk!