A szabadság maga a kötelesség - március 15-i megemlékezés Kapuváron

A ma élő ember számára a szabadság természetesnek tűnik, mert nem kellett megharcolnunk érte, elődeinktől örökül kaptuk. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett kapuvári megemlékezés szónoka arról a felelősségről beszélt, mellyel óvnunk, védenünk kell ezt a becses hagyatékot.

Kapuváron koszorúzással vette kezdetét a március 15-e alkalmából rendezett programsorozat. Az ünneplő közönség a Várkertben lévő ’48-as emlékműtől átvonult a Rábaközi Művelődési Központba, ahol a Térségi Általános Iskola Pátzay Pál Székhelyintézménye diákjainak ünnepi műsorával folytatódott a megemlékezés.
– Nekem jutott a méltóságteljes feladat, hogy beszédemmel megnyithatom Kapuváron az 1848-as történelmi eseményekre emlékező műsort. Ha megkérdezném a jelenlévőket, hogy melyik a magyarság legnagyobb ünnepe, biztos vagyok benne, hogy szinte kivétel nélkül a következőt válaszolnák: március 15-e. Hisz március 15-e az az ünnep, melyet minden magyar, éljen a világ bármely részén, a magáénak vall, melyet tiszta szívvel ünnepel. Ez az az ünnep, mely 171 éve összeforr a függetlenség és a szabadság gondolatával – fogalmazott Horváth László. A Kapuvár Térségi Általános Iskola igazgatója újkori történelmünk legmeghatározóbb és egyben szívünkhöz talán legközelebb álló eseményének ismertetésével folytatta: – 1848-ban a márciusi ifjak szabadságukért szembe szálltak az elnyomó hatalmakkal. Emléküket felidézve március idusán évről évre feltűzzük ruhánkra a kokárdát, újra és újra szívünkbe költözik a gondolat, milyen jó magyarnak lenni. A nemzeti színű szalagra nézve eszünkbe jutnak olyan hétköznapok rohanó világában elfeledett szavak, mint a hazaszeretet, a szabadságvágy, az összefogás, összetartozás. Egy picit mi is részeseivé válunk történelmünk nagy pillanatainak. Fülünkbe cseng a régi ünnepségek minden pillanata, felidézzük a történelemkönyvek mondatait, szinte magunk előtt látjuk, hogy Petőfiék elindulnak a Pilvax kávéházból. Az egyre növekvő tömeg legyőzi a cenzúrát, lefoglalja a Landerer nyomdát, majd osztogatja az időközben kinyomtatott 12 pontot. Csípős, esős időben, metsző szélben több tízezer emberrel együtt hallgatjuk a Nemzeti dalt, és a múzeumlépcsőn álló költővel együtt harsogjuk: „A magyarok istenére/Esküszünk,/Esküszünk,hogy rabok tovább/Nem leszünk!”.
Horváth László hangsúlyozta: Nincs köztünk olyan ember, aki ne tudná felsorolni a nap hőseit, az eseményeket. Szerinte kivétel nélkül azt kívánjuk, bárcsak ott lehettünk volna, bárcsak harcolhattunk volna a szabadságért. A szabadságharcot végül leverték, az a 171 évvel ezelőtti nap, illetve a harctéri győzelmek felerősítettek egy érzést, a nemzeti összetartozás érzését, mely azóta is töretlenül jelen van nemzetünk szívében.
– Legyünk ma büszkék minden magyarra, akik 1848-ban összefogtak, akartak és mertek tenni, akik erejüket megsokszorozva egy emberként álltak ki a szabadság elnyeréséért. A mi nemzedékünk számára a szabadság már természetesnek tűnik, hisz nem kellett harcolnunk érte, örökségül kaptuk azt. Ugyanakkor felelősség is, hiszen ezt az örökséget tovább kell adnunk gyermekeinknek, meg kell tanítanunk nekik, hogy a szabadsággal nemcsak jogok, hanem kötelességek is járnak. Meg kell tanítanunk nekik, hogy a szabadság maga a kötelesség. Kötelesség a haza és az egész nemzet felé – hangzott a köszöntőben.
Az iskolaigazgató büszkén beszélt az intézmény diákjairól, akik ünnepi műsorukkal hozzájárultak ahhoz, hogy kortársaik megértsék a forradalom magasztos eszméjét, hisz 1848. március 15-e nemcsak egy dátum a naptárban. Mint fogalmazott: Sokkal több annál! Erőt ad és hitet, hogy mi magyarok csodákra vagyunk képesek.