A gyerekek szeretete élteti a volt óvónőt

Az ötvenes években szinte csak gyermekmegőrzőként működtek az óvodák. A kicsik szórakoztatását néhány fából készült játék szolgálta, de a leleményes pedagógusok megoldották a problémát: a szülőkkel színdarabokat adtak elő, és a bevételből szerezték be a hiányzó eszközöket.

Bertha Sándorné 1955-ben a soproni óvónőképzőben végzett, s mindjárt Beledben kezdhette pályafutását. A fiatal  óvónő 726 forintos fizetéséből – a járulékokon kívül – havonta száz forintot vontak, mert mint ahogy a legtöbben, ő is békekölcsön formájában próbált takarékoskodni. Az óvodába járó kb. negyven gyermeket két csoportra osztották. A szülők 40 forintot fizettek a kicsik ellátásáért. Az ’50-es években még ismeretlen volt ún. pedagógiai program, de azért a gyermekek megtanultak néhány dalt és éneket. A régebbi kolléganők a pályakezdő tanácsait nehezen fogadták el, aki módszeresen próbált foglalkozni, főleg a nagyobb óvodásokkal. Megközelítőleg sem volt annyi játék, mint amennyi a mostani intézményekben természetes, ezért az óvónők a színielőadások bevételéből  pótolták a hiányt. Az óvodások a  környezetismeretet nem tankönyvekből tanulták, hanem először körbevezették őket a településen.
– Nekem a fegyelmezéssel gondom nem volt, mert annyira ragaszkodtak hozzám a gyerekek, hogy amit mondtam, azt meg is tették. Nem a csínytevések maradtak meg bennem, mert inkább az örömeiket mondták el – mesélte a nyugdíjas óvodapedagógus, aki megpróbálta valamilyen módon pótolni az édesanyákat, ezért a síró gyermekeket ölbe véve vigasztalta.
A három gyermeket felnevelt óvónő egyik fia, Bertha Zoltán jelenleg Beled képviselője, aki szintén ebben az időszakban járt az óvodába. A virgonc kisgyermeket szántszándékkal nem az édesanya csoportjába íratták be, de az anyuka megsúgta: akkor is, és később, középiskolás korában is rendkívül eleven volt. Az öt unokával rendelkező Bertha Sándorné ma is nagy lelkesedéssel beszél egykori hivatásáról, de több évtized távlatából úgy gondolja, talán a saját gyermekeire több időt kellett volna fordítania.
Az iskolára felkészített nagycsoportosok megtanulták az alapvető értékeket, mint a mások tiszteletben tartását. A tanító felmenővel rendelkező Ditta óvónő mosolyogva mondta: Ha annyi pénze lenne, mint ahány gyermek kikerült a védőszárnyai alól, már elégedett lehetne, de neki a valódi boldogságot  az jelenti, hogy még ma is a nyakába borulva köszöntik egykori óvodásai. Az óvodásokkal felnőtt módjára, négyszemközt beszélte meg a nézeteltéréseket. A szeretetről nem beszélni kell, hanem állandóan adni kell, és a gyerek előbb-utóbb meghálálja a sok törődést.
Bertha Sándorné egészségi állapota miatt nehéz fizikai munkát nem végezhet, ezért mostanában azzal foglalja le magát, hogy rendben tartja a lakást. Amikor a nyugdíjas  besétál a városba, még ma is megszólítják az utcán, és a hogyléte felől érdeklődnek. A felé áradó szeretetet, és az abból fakadó jóérzést nem cserélné fel semmivel.